2011-es dámtrófea mustra Óbiródón- 2011. november 07.

Dámtrófea szemle a Gyulajnál (ForestPress)



2011. november 6. - Dámtrófea szemle zajlott a Gyulaj Erdészeti és
Vadászati Zrt. Óbíród vadászházánál
Még alig ültek el a dámbarcogás
hangjai a színesedő tölgyek között, máris vadászkürtök hangjától lett hangos
Óbíród völgye, a gyulaji erdőben. Népes vendégsereg gyűlt össze, hogy szemügyre
vehesse a természet csodás alkotásainak seregszemléjét, az őszi vadászati
idényben terítékre került dámbikák trófeáinak javát, apraját és nagyját.

Gőbölös Péter vezérigazgató nyitotta meg a mustrát,
köszöntve vendégeinket és a kollégákat, majd Wass Albertet idézve zárta
gondolatait: „Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy
gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad
valamit.” Mi, a Gyulaj Zrt. szakszemélyzete a vadászterületeinken, erdeinkben
otthon érezzük magunkat és ehhez önmagunkból is hozzáadunk valamit, mely ezen a
trófeaszemlén is és reményeim szerint minden más tevékenységünkben is látható.

Ezután a szót átadta Deák István Bedő-díjas erdőmérnöknek, a Gyulaj Zrt.
nyugalmazott és meghatározó igazgatójának akinek az előadása által a vendégek
betekintést nyerhettek a gyulaji dámszarvas történelmi múltjába, sorsának és
megítélésének alakulásába.

„Tisztelt jelenlévők, kedves
vendégek, erdész-, vadászkollégák!

A Gyulaj Erdészeti és Vadászati
Zrt. keretén belül az elmúlt évtől kezdődően, új tradíció bontott szárnyat
azzal, hogy évente - mint ezúttal is – immár második alkalommal kerül
nyilvánosan közszemlére a szarvasbőgés, ill. folytatásában a dám barcogás során
terítékre került, zsákmányolt trófeák egyre nagyobb hányada.
A rendezvény
szervezése azzal a megtisztelő kéréssel lepett meg, hogy mint korábbi vezetőnek
módot kínál arra, hogy – mint aki a közösségi kötődésünket továbbra sem
negligálom – gondolatokat fogalmazhassak meg az aktualitás
kapcsán.
Természetesen, az ebben a környezetben eltöltött 55 esztendő
egybevetése, helyismerete arra is módot ad, hogy időutazást tegyek, ill. tegyünk
közösen abban a vadászati szakmai múltban, amely nélkül nem élhetne a nagyszerű
jelen sikere, öröme. A szakmai eredmények elérése mindenkor, ahogy ma is odaadó
szakmai elhívatottságot, sok munkát, fáradozást követelt, benne az egyidejűleg
mindig jelenlévő, visszahúzó gondok, problémák megoldásával. Mindannyian –
akiknek a jó sors megadta azt a lehetőséget – büszkék lehetünk arra, hogy ennek
a földrajzi környezetnek lehettünk szakmánk tevékeny képviselői.
Mindezt
külön is nyomatékosítja az a jellemző, hogy szabadtéri állományként, a ma már
tágabb értelemben vett Gyulajjal patinásított élőhely egyben a legnagyobb
homogén dámpopuláció is.
A dámgazdálkodás helyi múltjáról bizonyítottan és
követhetően ismerjük mintegy bő két évszázad történéseit, eseti eredményeit. A
helyi vadászattörténet igazi rangját, hírét, eseményeit, a korabeli Esterházy
herceg ozorai fővadászatai jelentették. Európa szerte egyedülállóak voltak
szervezésben, elképesztőek a pompában. A mai vadászetikánk szerint a korabeli
vadászati felfogást inkább vadgyilkolásnak neveznénk, a több éven át,
alkalmanként 5–6 napos vadászat eredményeként, ezer darabot is felülmúló
terítékű számok, de sokkal inkább a vadászat módja alapján.
Azt hinnénk, hogy
innét töretlen út vezetett a mába. Bizony nem. Olyannyira nem, hogy a folytatott
gyakorlat az ellenpontjába fordult át. A mérhetetlen költekezés kiváltotta
gazdálkodási csőd miatt, az 1860-as évektől a gazdálkodás minden ágát bérbe
kellett adni, benne az erdőterületet is. Ezzel gazdátlanná vált a vad is. Mint a
krónikás írja, a bérlők a vad utolsó írmagját is kiirtották. Az biztos, hogy
ettől kezdve a vad senkié, ill. mindenkié lett. A vadászatot egyértelműen a
spontaneitások uralták. Korabeli országos statisztikák szerint az 1830-as évek
3000 darabos vadállománya a század végére egyharmadára esett vissza, mindössze
900 darabra redukálódott.

A
20. század elején házi kezelésbe került ismét a vadászat, amelyből már
nyomtalanul eltűnt minden, ami a vadászati fénykorra emlékeztetne. Mint
tevékenység, szinte csak a nevében él. A vadászat, innentől kezdve több
évtizedre, egyszerű mellék-haszonvételi tevékenyégként jelenik meg a
legegyszerűbb extenzív tartási gyakorlattal.
A kialakult trófea kultusz során
egyre többször figyelnek már fel az egyedi többletet felmutató agancsokra.
1923-ban Rimler Pál helyi erdőmester által terítékre kerül a majdani első
világrekord. Miből? Honnan? Azt gondolom, hogy ha már tartási körülmények ezt
nem támasztják alá, akkor valószínűsíthető, hogy a korábbi évek passzív, kemény
és radikális szelekciója, előnyére rostálta át az állományt, felszínre segítve
az egyes egyedek genetikai többletét. Ennek alátámasztásául egyáltalán nem
erőltetett az ismert biológiai törvényszerűség, hogy a mennyiség bukását mindig
a minőség felemelkedése követi.
A második világháborús világégés ismét
kiszolgáltatottá tette a vadállományt, amelyből való felemelkedést is bizton
állíthatóan az imént okfejtett, kikényszerített kiválasztódás tartalékai adták.
Ezt javítja aztán az állami tulajdonba vétel, segítve mindazt a genetikai
többletet, amely az erősen lecsökkent állományban rejlik.
Így, 1953-ban
megszületik a Rákosi Mátyás-féle - korábban Nagy János néven futó - következő
világrekord. 1967-ben Újvidéken, a világkiállításon, a Fehér Lajos által
elejtett dámbika lett a legjobb, amelyet ugyancsak ő, 1969-ben saját rekordjával
múlta felül.
Ez a kitűnő rang és helyezési sor tovább folytatódik 1970-ben a
Tolnai Ferenc által elejtett trófeával, amely az 1971. évi vadászati
világkiállításon nagydíjas lett. Ezt a sort rövid időn belül tovább ragozta az
1972. évi Kádár János által elejtett világrekord, amely a Torinóban 1973-ban
rendezett világkiállításon lett a legjobb. Ez utóbbi rang további
fenntarthatóságáról helyszíni személyes élményt is őrzök. 1986-ban Nürnbergben,
a vadászati világkiállításon, a dánok magabiztos önértékeléssel, a saját
trófeájukat már előre világrekordként felcímkézve állították ki. Ezt a magyar
delegáció természetesen óvással megtámadta, majd a nemzetközi zsűri intézkedve,
rangjában megerősítette a világelső trófeánk pozícióját. Mindehhez fontos volt a
bírálóbizottság, különösen Velko Varicsák, szlovén bizottsági tag kemény és
határozott állásfoglalása. Ezt a fejlődési sort jól demonstrálja, hogy az 1971.
évi világkiállításon 13 ország által bemutatott 156 dámagancs közül 15 volt 220
pont felett, és ebből 14 Gyulajról származott.
Jelentős
és nagy krízis jelentkezik a vadgazdálkodási viszonyokban 1972-73-ban, amikor
kényszerűen bezáródik a közel 8000 hektáros terület a megépült vadkerítés révén.
Megszűnik a dám lokális, beidegződött migrációja, kiváltása a szabad területre,
amelyet próbál felváltani, intenzív tartással kiegészíteni a gazdálkodás. A
helyzetet sajnos még tovább bonyolította, hogy az időközben felfutott vadlétszám
mellett az ötvenes években megjelent vaddisznó mennyiségi tartása is
protokolláris elvárás lett.

A felső vezetés kényszerű belátása mellett
alapvető állomány-redukcióra került sor úgy is, hogy a nyolcvanas években a
túlnépesedett dám állományból több éven át jelentős élővad-befogás is történt.
Előfordult eseti ezer darabos mennyiség is, így a jelentős export mellett újabb
dámos területek kialakítását tette lehetővé.
Az állomány ma is őrzi a jó
genetikai adottságokat, amelyet a korábban együvé tartozó külső területek mai
terítékei is igazolnak. Ilyen a jelenben a kisszékelyi, belecskai, eledényi
erdőkomplexum. Időben nehezen beilleszthető, de írásos feljegyzések szólnak
arról is, hogy a hajdani kisszékelyi vadaskertbe Temesvár környékéről került dám
betelepítésre.
Tisztelt Kollégák!
Tényekkel is igazoltan ritka nagy érték
van a dámgazdálkodó szakemberek kezében, amely ez idő szerint a guthi területen
is kinccsé vált. Örülnünk kell annak, hogy genetikai adottságok a tartási
körülményekkel együtt ott is bizonyítottak. Fábián Gyula professzor, a gödöllői
egyetem téma szerint illetékes korábbi tanára, személyes érték meghatározása és
összehasonlítása szerint, a gyulaji dám genetikai értéke ma egyedülálló.

Tisztelt
Kollégák!
Az élőhely szükséges eseti kiigazítása, a tartási technológia
elemeinek szemmel tartása révén, továbbra is tarsolyukban hordják azt a
marsallbotot, amellyel az eddig is elvitathatatlan, élvonalbeli túlsúly
megtartásában újra kiemelt pozícióhoz juthatnak.
Ebben a hitben, beleélő
meggyőződéssel, a vezetés pártfogolta támogatással buzdítom valamennyiüket a
hasonló szép eredmények elérésére.
A kiállítás által bemutatott gazdag, magas
szakmai mércéhez és vadászati sikerekhez őszinte örömmel gratulálok!”
Deák
István nyugalmazott igazgató után Palánki Gábor erdészetvezető a megjelent
szakembereken kívül külön köszöntötte azon vadászvendégeinket, akik szakítottak
némi időt a mindennapi munkájukból és segítettek együtt örülni annak a szép és
változatos terítéknek, amely az ő közreműködésük és áldozatuk nélkül nem
jöhetett volna létre.

Számvetés volt ez a nap, de számok és statisztikák
helyett az élményeké és a szakmai eszmecseréé volt a főszerep. Egyaránt helyet
kapott a bemutatón az érdekes, kis tömegű felemás, a „papírlapátú” aranyérmes és
a Pincehelyi Erdészet területéről származó robosztus, kapitális dámlapát. Így a
nézőknek bőven volt alkalmuk egy-egy trófea előtt hosszasan elidőzni, méltatva
annak kiválóságát, korát vagy éppen egyéb sajátosságait. Ha az összes nagyvadas
vadászterületen hasonló hozzáértéssel, szemmel és lélekkel végzik a szakszerű
válogató vadászatot kollégáink, akkor a magyar nagyvad jövője miatt még sokáig
nem kell aggódnunk. Találkozzunk jövőre, ugyanitt!

Gálos Csaba vadászati
ágazatvezető

(Deák István 1955-től dolgozott a Gyulajnál, 1970-1985-ig
főmérnök, 1985-1992. között igazgató volt.)