Egy gondolat
Összevont szemmel
nézem az eget,
A szürke, gomolygó
felleget,
Alig hallom az emberi
beszédet,
A fanfári dallamos
zenéket.
Az erősödő, hűvös
fuvallat,
Csak simogatja ősz
hajamat,
Csak az az egy
gondolat!
Azt nem viszi el a
szélroham.
E meghitt, erdei
szegleten,
A hullámzó, tó
melletti helyen,
Őszi leveles lomb
szőnyegen,
Sokadozó vendégsereg.
Adassék meg
tisztessége a vadnak,
Terítékre nem emberi
kapzsiság hozta,
Tisztelet erdőnek,
fának, vadnak,
Hisz az ember, e
földet lakja!
Így keletkezhetnek
szent helyek?
Zarándok, és
búcsújáró helyek?
Csodáknak hitt
képzeletek,
S valóságos
történetek.
Mint a földre koppanó
makk,
Mely száz év múlva
terebélyes fa,
Egy apró emberi
gondolat,
Lélek által mélyről
sugallva.
Véletlen? Hogy
bizonyos helyeken,
Segítséget adva a
lelkeknek,
Csodát képző
cselekedetek,
Itt is, ott is
megtörténhettek.
Aztán nem felejtették
soha,
Felkeresték évről
évre sokan,
Hírét adták egyre
távolabb,
Van itt egy meghitt
földdarab!
S itt, e helyen is
kisebb csoda lett,
Szél fújta el a
felleget,
Áldásos eső most nem
esett,
E mosoly könnyes
ünnepen.
Kéz szorította meg
kezemet,
Üdvözlő köszönés
csendült fel,
Egy kérdés hangzott
el,
S röppent a
gondolatom el.
Nagyon messze nem
szaladt,
Itt bujkált a fák
alatt,
A múltba vittek e
szavak,
Szeptemberi sötét
éjszaka.
Itt, ahol áll e kis
kápolna,
És majd az a száz
éves öreg fa,
Talán választ ad majd
arra,
Mi volt valaki régi
gondolata.
2013.09.26.-09.27.
Pavelka Zsolt
