Karácsonyváró, adventi vadász szentmise Budapesten

Karácsonyváró, adventi vadász szentmise Budapesten

Dr. Mészáros István templomigazgató (Kalocsa), címzetes prépost, kiskunsági főesperes, mindemellett az OMVK Bács-kiskun megyei Etikai Bizottságának elnöke a következő szentbeszédet mondta el Budapesten a Budavári Nagyboldogasszony – Mátyás – templomban a ’Karácsonyváró, adventi vadász szentmisén’ 2018. december 11-én. Elolvasását és átgondolását szeretettel ajánljuk mindenkinek.

"Krisztusban szeretett Testvéreim! Nagyrabecsült Vadásztársak! Kérem, engedjék meg, hogy mielőtt bármi mást mondanék, megköszönjem Oláh Csaba úrnak, az Országos Magyar Vadászkamara Vadászati Hagyományokat Ápoló és Kulturális Bizottsága elnökének megtisztelő felkérését, örömmel mutatom be ezt a szentmisét és ajánlom fel a jelenlévőkért és családtagjaikért. Köszönet illeti Süllei László prépost-kanonok urat is, hogy befogadott bennünket és lehetővé tette, hogy itt, épített örökségünk egyik kivételes tanújának falai között misézhessünk, koncertezhessünk. Úgy érzékelem, hogy egy örvendetes nyitás tapasztalható egyházi részről is, egyre több a híradás az érdekes vagy már-már különleges programokról, amik addig is meg voltak és az életünk részét alkották, csak nem kaptak sajtónyilvánosságot. Manapság nem ritka a futballozó püspök, konyhaséf atya, kézműves sörrel foglalatoskodó szerzetes vagy éppen vadászó főpap. Igaz ez a Szent Hubertus-misékre is; egyik nemzeti kegyhelyünkön a közelmúltban egy trófeaszemle alkalmával dámbika feküdt ravatalon az oltár közelében. Ez annak előtte elképzelhetetlen volt. Igaz, kapunk érte „hideget-meleget” is, ahogy mondani szokták. A „haragos-zöld oldalról” megfogalmazott kritikákhoz már majdnem hozzászokott az ember – a szegény néne őzikéje és a kis vukkok lemészárlása miatti kárhoztatáshoz –, de idén ősszel történt valami, ami mellett magam sem tudok szó nélkül elmenni. A Bükkben, Szilvásvárad határábanlelőtt európai szürke farkas szolgáltatta az okot arra, hogy egy országos lefedettségű rádióműsor vezetője, a következő kijelentéseket tegye. A szent hely miatt nem idézem egészében.„Fegyverben, erőszakban hívő, kisebbségi komplexusos (…) emberek mennek vadászni, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, aki valóban a vadgazdálkodással foglalkozik és értő vadász. A legtöbbnek ez egy hatalomfitogtatás, hogy ők a kiváltságosok, akik puskát kapnak és mindenre lőhetnek. Istent játszanak, közben alkoholisták. (…) Isznak, tivornyáznak, részegek. Csoda, hogy nem történik mindennap vadászbaleset. Csoda, hogy még van vadász Magyarországon. Az összes le kellett volna lője a másikat! Vannak normális vadászok, nem azt mondom, de kevés. (…) A nyolcéves gyerek szintjén vannak. Borzasztó! Az megy vadásznak, aki gyáva katonának. (…) A kis tapsifüles nem lő vissza.” Eddig az idézet. Kedves Testvéreim! Bács-Kiskun megyéből jövök, ami az ország legnagyobb megyéje. Ott az etikai bizottság elnöke vagyok, tehát arra a régióra van rálátásom. Lelkiismeretem diktálja azt, hogy a rám bízottak nevében mindezt kikérjem magamnak. Számokkal, tényszerűen tudnám igazolni, hogy finoman szólva is nem helytállóak az említett megállapítások, de talán Önök előtt nem szükséges magyarázkodnom. Miért hoztam ezt most szóba? Hogy még jobban megerősítsem a jelenlévőkben az akaratot és kitartást, hogy ne fáradjunk bele barátainkkal, ismerőseinkkel megismertetni azt az életformát, azt a páratlanul gazdag kulturális kincset és hagyományt, amiben vadászként élünk. Elhivatottan kell ezt tenni, kinek-kinek a maga helyén és nem másra bízva vagy mástól elvárni a munkát. Igen. Sokan nem értenek bennünket, mert nem is találkoztak igaz-vadásszal, akivel tartalmasan elbeszélgethettek volna, vagy van egy, esetleg több negatív tapasztalatuk méltatlan vadásszal kapcsolatban, de azt is a jóravaló vadászok többségének kell árnyalnia vagy lerombolnia, nem másnak. Az imént idézett rádiós megnyilatkozás ez utóbbi, negatív tapasztalatból forrásozik. A vadászokról sok mindent mondanak és még többet gondolnak az emberek. Furcsa figurák, mert vadászéletüket sajátos szertartások kísérik. Időnként mi magunk is árnyaljuk a közvélemény által kialakított képet, pl. amikor méltatlanul viselkedünk, vagy amikor megsebesítjük magunkat esetleg agyonlőjük a másikat. Hiába bizonygatjuk, hogy évente számtalan vadászat balesetmenetesen zajlik le, az elenyésző számú vadászbaleset mégis főcím a sajtóban és sokáig emlékezik rá mindenki. Hol a hiba? Ahogy minden közösségben, úgy a vadászokéban is van, volt, lesz, aki nem oda való. Akinek esetleg csak pénze van, de esze már nem annyira, vagy mást keres közöttünk – ki tudja mit – de nem igaz-vadász és soha nem is lesz az, mert még a lehetőségét sem adja meg a maga számára a fejlődésnek, a változásnak. Jó lenne belőlük minél kevesebbet vadásszá avatni. Ez is csak rajtunk múlik. De azt vajon hányan újságolták el büszkén a környezetükben, hogy a rendkívül sokrétű magyar vadászati szokás- és hagyományrendszer, a hazai vadgazdálkodás szakmai színvonala, valamint a gazdag művészi és irodalmi természetábrázolás felvételt nyert a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe? Ez az az út, amin nekünk haladnunk kell! Kinyilvánítani, hogy mi értéket képviselünk, örökséget hordozunk, és ennek megőrzése kötelességünk. Ezt a feladatot nem egyedül végezzük, hálás köszönettel tartozunk azoknak, akik a magyar vadászati hagyományok szerteágazó területein segítenek az évszázados hagyományok megőrzésében, így a vadászati használati tárgyakat, kellékeket, öltözeteket és kiegészítőket készítő kézművesek, a vadászkürtös hagyományokat koncertekkel, hangversenyekkel, oktató tanfolyamokkal ápoló vadászkürt együttesek, a magyar vadászkutyafajták kiváló génállományának megőrzésében szerepet vállaló tenyésztők, és sorolhatnám hosszan. Mikor értik már meg végre, hogy óriási a felelősségünk az ifjúság nevelésében, hogy ezt a szellemi kulturális örökséget a következő korok generációi tiszta forrásból kapják? Ehhez az kellene, hogy ki-ki a lényegre figyeljen, az országos vezetők ugyanúgy, mint a helyi társaságok a kardcsörgés helyett a közös ügyet helyezzék minden elé. Ebbe a sorba illeszkedik és nagy lehetőségünk a vadászati világkiállítás, amit Magyarország rendez 2021-ben. Ha ezt elszalasztjuk a nevelés szolgálatába állítani, akkor megérdemeljük, hogy elnáspángoljanak bennünket! Kedves Testvéreim! Advent van, a lélek-ébresztés ideje. Nekünk most ezen a történelmi helyen van lehetőségünk átélni, hogy a földi idő ugyan telik, de a kegyelmi pillanat most van. Most, itt, a saját életkörülményeinken keresztül tör be Isten kegyelme. Most kell megtérni, nem odázhatjuk tovább a döntést. Miközben öregszünk és kopunk, folytonosan döntéshelyzetben vagyunk: most van lehetőségünk jót tenni és a rosszat elutasítani. Az adventi csendes órák segítsenek a lelki-rendrakásban. Hordjuk el azokat a „dombokat és hegyeket”, amelyeket mi magunk halmoztunk fel, és amelyek útját állják a kegyelem útkészítő ajándékának. Amen."

Dr. Mészáros István