|
2011. június 16.
- Méltó összejövetellel indult 2011. június
15-én a megalakult az Erdész Klub előadássorozata az Országos Erdészeti
Egyesület Tamási Helyi csoport szervezésében. A tolnai dombság
vadgazdálkodásának és a nagyvad élőhelyét nemkülönben meghatározó
erdőgazdálkodás történetének megismerését tűzte ki célul ez a találkozó.
A
Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. központjának nagytermében tartott előadáson,
találkozott az erdőgazdaság régebben nyugállományba vonult és a jelenleg aktív
szakemberek társasága.
Gőbölös Péter vezérigazgató az összejövetel
megnyitójában megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte a jelenlévő két volt
elődjét Deák István és Müller János nyugalmazott vezérigazgatót. A köszöntőjében
hangsúlyozta, hogy a jelenlegi aktív szakembergárda átlagéletkora fiatal és a
korosztály folytonosságában van egy „lék” a jelenlegi aktív erdész szakemberek
életkormegoszlása és a már nyugdíjas kollégák korosztálya között. Nagyon fontos,
hogy a fiatalok megismerjék a korábbi szakmai elvek és folyamatok előzményeit,
összefüggésben látva a jelenlegi táji erdő- és vadgazdálkodás gyakorlatával,
ezért kiemelt jelentőségűnek nevezte a hagyományteremtő előadássorozat első
előadását. Fontos, hogy a fiatalok tanuljanak az elődeik óriási szakmai
tapasztalataiból, sikereiből és kudarcaiból egyaránt. Antli István vezérigazgató
helyettes a HCS elnöke köszöntőjében kiemelte az erdész klub létrehozásának
fontosságát és azt, hogy a folytatása következik, melyről a vezérigazgató
támogatásáról biztosította.
Jó néhány fiatal kolléga először találkozott a
sokszor emlegetett „nagy elődökkel”.
Az
előadást Deák István tartotta, amelynek nagyobb része a Tamási és környéke
erdeinek történetéről, azok kezeléséről szólt. Az előadás a 19. század elejére
nyúló, herceg Esterházy Miklós nevével fémjelzett Tamási - Ozora környékén
kialakult „vadászati fénykor”-ról való beszámolóval kezdődött, részletes szakmai
leírással és bölcs kritikával. Ebben az időben a Rácz-völgyben az országúton
végig haladó szekérről este vagy reggel látható volt 200-300 db vadból álló,
tökéletes nyugalomban fekvő csoport is. Létesítettek vadaskerteket is, a
legnagyobb 600 hold volt, amely égetett téglából épített erős fallal (3 m magas)
volt bekerítve. Ezekben az években nem volt ritka a 2-3 napos vadászatokon az
1000 db-ot meghaladó teríték.
Az Eszterházy hercegi birtok Tamási – Dombóvár
– Ozora vidékén 20, addig a Tolnai-hegyhát nyugati Hőgyész-Lengyel vonulatában a
Apponyi gróf uradalom 23 községhatárban volt érdekelt az erdő- és
vadgazdálkodásban. Az előző birtokon a dámvad, míg az utóbbinál a szarvas
állomány volt jelentős. A Tolnai-hegyhát vonulatának keleti részén (a mai
Pincehelyi Erdészet) a Nagyszékely-Simontornya erdőkomplexumban 1940-ig
üzemtervi kötelezettség híján, megfelelő elvárású erdőgazdálkodás sem folyt, így
a területen gyenge termőhelyi adottsággal párosuló sarjerdők voltak találhatók.
Ez az erdőtömb inkább a vadászati tevékenységet szolgálta, de vadászattörténeti
múltjáról vajmi keveset tudunk.
A vadászat fénykora nem tartott sokáig,
minden bőkezűségnek megvan a kényszerű határa, amely az Eszterházyak nagy
eladósodottságában és a mai szóhasználattal az uradalom csődhelyzetében
csúcsosodott ki. A közeledő csődhelyzet reménytelenségét jelezte az is, hogy
1821-ben a tűzvész során az ozorai istálló leégett, s a herceg jobban sajnálta a
benn égett - a vadászatoknál terelésre használt – 3 m magas vászonkerítést, mint
az elpusztult 1100 lovat.
Az Apponyiak „szolidabban” gazdálkodtak a
Hőgyészi-Lengyeli térségben 1925-ig.
1860-as évek után az Esterházy uradalom
bérbeadásával a teljes vadgazdálkodás degradálását jelentette 20. század
elejéig. Ahogy változtak az érdekek, vele együtt a gazdálkodási cél, az erdőre,
vadra egyaránt káros birka- és marhalegeltetést helyezték előtérbe. A vad
„mindenkié” lett, illetve senkié sem volt. Az 1879. évi első erdőtörvény,
továbbá a 1907-től megszűnő bérbeadások mind az erdő- és vadgazdálkodás
tervszerűségét folyamatosan erősítette.
Tolna megye erdőterülete 1840-ben
110 ezer hektár volt, amely a századfordulóra 30 ezer hektárra csökkent, míg
2000-re 50 ezer hektárra növekedett!
Az előadás történelmi részében a
gazdálkodás tárgyi feltételeiről (épületekkel, utakkal, erőgépekkel való
fejlesztés és gazdálkodás) is bőséges részletes tájékoztatást kaptunk, ami
dicsérte az előadó helytörténeti ismereteit. Például említést tett nemcsak a 600
hold vadaskertet körülvevő téglakerítésből épült házakról, hanem az erőgépek
megjelenéséről is az erdőgazdálkodásban.
Érdekes volt hallani, hogy a
leírások alapján a Tamási – Ozora erdőtömbökben, a Kapos, Koppány, Sió
ártereiben a 19. századot megelőző időben nem volt jellemző fafaj a tölgy, a
kocsányos tölgyet nagyobb mennyiségben a 19 század közepén az Eszterházyak
telepítették be. A mocsarak lecsapolásával egyre több kultúrerdő jelent meg a
20. században, amelyeknek a vadgazdálkodási, vadeltartó képessége meglehetősen
szerény, de legalább a nagyvad számára használható életteret biztosított.
A
századforduló után kezdték a vadászok a dám trófeáját megbecsülni, értékelni,
egymással összehasonlítani. A tamási környéki erdőkből származó dámbikák trófeái
már akkor is kitűntek, méreteikkel is kiemelkedtek, s mióta a kiállítások
trófeáit pontozásos alapon bírálták, az itteni dámlapátok sok aranyérmet
„produkáltak”. A nemzetközi kiállításokon is bemutatott dámtrófeák az 1970-es
évekig szinte csak önmagukkal vetélkedtek. Néhány kiemelkedő trófea ebből az
időből:
Elejtő év Nemz. pont
Megjegyzés
Fehér Lajos 1965 212,45
világrekord
Fehér Lajos 1969 214,99
világrekord
Tolnai Ferenc 1970 219,64
világrekord
Kádár János 1971 220,31
világrekord
1952-től 1969-ig a vadgazdálkodás és az erdőgazdálkodás
irányítása nem tartozott össze. Ennek ellenére 1955-óta az erdőgazdaságnál
dolgozó Deák Pista bácsi lelkesen beszélt erről az időről, az akkori terveiről,
az erdőben elvégzett munkákról.
Nagy lendületet adott a vadgazdálkodás
fejlesztésének az, hogy 1969-től újból egy irányítás alá került az
erdőgazdálkodással és 1971-ben a vadászati világkiállítás helyi rendezvényeit is
itt bonyolították. Ezért ennek a keretében új vadföldek, létesítmények és
vadászati berendezések készültek.
Az egyre növekvő vadlétszám azonban mind
nagyobb gondot jelentett az erdőgazdasági és mezőgazdasági vadkárok
növekedésében. A vadkárok csökkentése érdekében született döntés az összefüggő
erdőtest körülkerítésére. Az 55 km-es külső kerítés 1973-ban 7593 hektáros
erdőterületet zárt be. Át kellett térni az intenzívebb takarmányozásra,
tudomásul kellett venni, hogy a zárt terület vadeltartó képessége jelentősen
csökkent a vadállomány növekedésével. Meg kellett találni azt a helyes
egyensúlyt, ami a területen élő állomány táplálékának pótlása és a környezet
vadeltartó képessége között fennáll.
A világhírű Gyulaji vadaskert területen
évszázadok óta magas színvonalú vadgazdálkodás folyik, a történelem hátrányos
szakaszai sem tudták tönkretenni az itt élő dámállományt. A kiváló genetikai
adottsággal rendelkező dámállománynak avval a kihívással kellett 1973 óta
szembenézni, hogy vadaskertben zárttéri vadgazdálkodási körülmények között él
tovább.
A
közel 3 óráig tartott szenvedélyes történetekkel tarkított beszámolót, ami egy
szakmai élet összefoglalóját is jelentette, rendkívüli figyelemmel kísérte a
hallgatóság. Többször, a megjelent idős kollégák is „besegítettek” az
emlékezésbe, s az utána kialakult kérdezz-felelek beszélgetésben igazán jó
hangulatban teljesedett ki a szakmai találkozó. A történetekben sokszor
hallhattunk a táj meghatározó nagy erdész szakembereiről, mint például id.
Barkóczi Istvánról, a Pári Erdészet köztiszteletű erdészetvezetőjéről, vagy
Rosenberger Pálról is.
Firbás Nándor, az OEE
Tamási HCS titkára
|
