Kirándulás az ismeretlenbe
Forrás: tollal.hu
A szombat reggeli nap sugarai Kurd községében tűztek arcunkba. Célunktól már csak tíz kilométer választott el, mikor a vonat hangos füttyszóval továbbhaladt valamerre Pécs felé. Kissé fáradtan a korai keléstől, ugyanakkor lelkesen vártuk kísérőnket, Furák Zoltánt, aki a Magyar Turizmus Zrt. képviseletében elkalauzolt minket kétnapos kirándulásunkon.
Bevallom, korábban ez a térség sohasem keltette volna fel a figyelmemet. Eddig Tolna megyéről csakis az az ősrégi vicc jutott eszembe, melyben a férfiakat koruk szerint kategorizálják: Azaz, ha a férfiakat megyékre lehetne osztani, akkor a húsz éves férfi az túl HEVES, harminc-negyven évesen VAS, ötven évesen BÉKÉS, hatvan évesen TOLNA, csak sajnos nem megye.
Pedig aztán, mint utólag kiderült, Tolnában eléggé nagy a mozgolódás mostanában. Ahol jártunk, mindenütt elkészült fejlesztések tömkelegét, jövőbeni újítások tucatját mutatták be nekünk. Na de térjünk vissza a kezdetekhez.
A kurdi községtáblát elhagyva, szinte azonnal körbeölelte kocsinkat a természet. Erdők között vezetett dimbes-dombos utunk, a mintegy tíz kilométerre lévő Lengyel-Annafürdőhöz. Mintha csak visszacsöppentünk volna az időben, és egykori osztálykirándulásunk céljához érkeztünk volna, úgy fogadott bennünket az itt felépített erdei iskola. Kisgyerekként mi is hasonló helyre jártunk, na de felnőtt fejjel azért nem épp ilyen turisztikai csalogatóra számítottunk. Azt persze már a kocsiból kiszállva konstatáltuk, hogy a mellettünk csordogáló Anna-forrás és az erdőből kiszűrődő madárcsicsergések hangjai, valamint a friss levegő és a legkülönfélébb virágok, fák és az avar illata egy pillanat alatt felélénkített minket, de kényelembe tunyult lényünket ezzel még nem lehetett lenyűgözni. Aztán a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. munkatársai bevetették magukat. Megtudtuk, hogy a 2002-ben Turisztikai és Természetvédelmi Központtá átalakított Annafürdő a XIX. században az Apponyi grófok kedvelt üdülőhelye volt, a hely a nevét is Apponyi Rudolfné Benkendorff Anna után kapta. Gyorsan megnéztük az Anna-forrást, majd egy gyönyörű, frissen felújított (talán 2011-es) vendégházba vezettek be bennünket. Ráébresztettek minket arra, hogy ami külsőleg a múltat idézi (gondolok itt a faház jellegre), az akár a legmodernebb technológiákat is magába foglalhatja. Ebben az épületben ötvözték a múltat a jövővel a megálmodók. Ugyanis az egyszerű ismeretterjesztésre is alkalmas játékok (például: titokfal, melybe belenyúlva ki kell találni, mi rejtőzik mögötte; illatfújók, melynél a cél, hogy megmondjuk, milyen illatot érzünk; fából készült mérleg, mely a biológiai egyensúly bemutatására hivatott…) mellett megismertettek bennünket az általuk is használt napelemekkel. Kiderült, hogy a napelemek és a napkollektorok mellett szélerőgéppel, szürkevíz rendszerrel, biológiai szennyvíztisztítással, valamint komposztálással is igyekeznek az itteniek környezetbarát megoldások révén segíteni a saját mindennapjaikat.
Gyorsan körbevezettek minket a többi épületen is, ahol megnézhettük a szépen, ám egyszerűen berendezett szobákat, a fedett kültéri foglalkoztató épületet, melyben épp egy iskolás csoport volt benne valamilyen játékban (egyesek rajzoltak, mások első ránézésre mintha korongokat csiszoltak volna csillogó szemekkel…). A gyerekeket elhagyva, egy kisebb állatkerthez értünk, melynek segítségével bemutatták nekünk a térségre jellemző állatokat. Aztán vezetőink kijelentették, hogy elég volt már ebből a henyélésből, nem azért jönnek ide a városiak, hogy csak amolyan ímmel-ámmal sétálgassanak, azzal előkaptak gyorsan pár biciklit, majd az egyik erdei ösvénynek vettük utunkat. Egy kis terepbiciklizést követően megérkeztünk a hat kilométerre lévő szentkúti ökoházhoz. Itt miután bemutatták nekünk a nádgyökérzónás szennyvíztisztítás rejtelmeit, etethettünk pár kecskét, miközben mi is téptünk magunknak a fáról egy-egy körtét. Kiderült, hogy a nem is olyan régi felújítások és modernizálások sokasága csak a kezdet volt errefelé, ugyanis a jövőben egy hatalmas gyümölcsös kialakítása a cél. Ezen felbuzdulva, és talán a limonádé jótékony hatásának is hála, egy jó kis társalgás alakult ki házigazda és vendégei között.
A társaság beszélgetését úgy tűnt, semmi sem zavarhatja meg, ám ekkor a kemencéből frissen kivett kenyérillat szűrődött a csoport felé, s mint a kiéhezett vadak, úgy ugrottunk rá az ínyencségre. Természetesen az ebéd többi része sem késlekedett, s hamarosan asztalunkon termett a bőséges lakoma a szorgos kezeknek hála.
A finom falatozás után háziasszonyainktól egy kis zápor kíséretében búcsúztunk, s egy kisbusszal újabb erdei ösvény bebarangolására indultunk. Az esőnek hála az ottani talaj rendkívül csúszósnak bizonyult, és míg a nyomvályús úton való közlekedés másoknak nem ajánlott ilyen időben, erdőjáró sofőrünknek mindez nem jelentett akadályt, s egy izgalmas, csúszkálós, hajmeresztő út után visszatértünk Annafürdőre. Ha valaki arra járna, és esni kezd, mindenképp kérjen meg egy erdészt, hogy vigye el egy ilyen körre. Nem csak adrenalinban gazdag, de egy rendkívül jó és izgalmas élményben lehet része.
Kirándulásunk következő állomásaként Gyulaj Vadasparkját vettük célba. Ezúttal két idegenvezető is segített megismertetni minket a park szépségeivel. Egyikőjük egy szelíd gímszarvas volt, aki egy szerető családtól került a vadasparkba. Beszédesebb társa, kezében egy gyümölcsökkel és magokkal telerakott vödörrel, meginvitált minket egy ebédre. Ezúttal azonban nem a mi kényeztetésünkre szolgáltak ezek a csemegék, hanem a vadasparkban lakó dámbikáknak, -teheneknek, gímszarvasoknak, vaddisznóknak és őzeknek vitték a finomságokat. Míg elsétáltunk az etetéshez kialakított páholyunkhoz, vadőrünk csengőszóval jelezte, hogy az ebéd közeledik megszokott „asztalához". Lépteinket azért néha meg-megszakítottuk négylábú kísérőnk simogatásával, vagy épp a vödörtől való odébbtessékelésével. Célunkhoz érve meglepetésként ért minket, hogy az erdei „étterem" előtt egy nem is túl kicsi fabódé fogadott minket, melyben egy egyirányból átlátható üveg mögül, kényelmesen leülve nézhettük a lakomázást.
Méghozzá micsoda dínom-dánom volt ott! Megbizonyosodhattunk arról, nem véletlen, hogy a világranglistán szereplő első 50 dámtrófea közül 11 Gyulajból származik. Több, mint tizenöten jöttek elénk, hogy fenséges pompájukkal, gyönyörű agancsaikkal szemeinket kápráztassák. Természetesen a gímek is képviselték magukat, méreteikkel bizonyítván, hogy megérdemelten került ki ebből a térségből a 2005-ös gímbika vadászati idény országos szinten legnagyobb tömegű szabadterületi gímtrófeája. A magyar erdők "koronás királyait" a szintén országos ranglistán lévő vadkanok követték a kecses őzek társaságában, leírhatatlan élményt nyújtva falatozásukkal nekünk, rejtőzködő embereknek.
Erdei sétánk után egy kis lazításként a közeli Tamási felé vettük az irányt. Az ottani fürdő tökéletes kikapcsolódást kínál a pihenni vágyóknak. Ismét szemtanúi lehettünk a tolnai fejlesztési dömpingnek, ugyanis a Tamási Termálfürdő 7 hektáros területén szintén nagy dolgok történtek az elmúlt két évben. Többek között új fürdőkomplexum lett átadva, minél inkább a vendégek kényeztetését szem előtt tartva. Legnagyobb sajnálatunkra a szoros menetrendünk következtében elég kevés időnk jutott a strandolásra, így az élmény-, a kültéri- és a termálmedencék, a jakuzzi és a csúszda kipróbálása mellett már nem volt időnk a szaunarészleg felderítésére.
A viszonylag rövid pihenőt követően elindultunk szálláshelyünkre, az Óbíródi vadászházba. A dimbes-dombos, erdővel körülölelt, zöldellő birtokon lévő házak felidézték számunkra a múlt szellemét. Azét a múltét, melyben a vadászok nem egyszerű faházakban pihenték ki a napi fáradalmaikat, hanem úri módon, előkelő környezetben töltötték esti óráikat. Bevallom, én nem vagyok oda a trófeákkal való díszítésekért, általában inkább sajnálni szoktam az elejtett állatokat, ám ezúttal egy olyan világba csöppentem, mely megbűvölt. Itt is voltak trófeák, emlékeztetve minket a hely mivoltára, ugyanakkor ezúttal ezek nem ízléstelen összevisszaságban, és nem is a mennyiségüket fitogtatva lettek kirakva, hanem olykor művészi kompozíciókat alkotva, ténylegesen a szépséget előtérbe helyezve lettek elrendezve a termekben. Azokban a termekben, melyekben már egykoron is fenséges vacsorákkal szolgáltak az uraknak. Hozzájuk hasonlóan mi is úri ellátásban részesültünk.
Másnap reggel megérkeztünk Ozorára, amely olyan, mintha Firenzéből hozta volna ide mókából egy dzsinn ‐ egy darabka olasz reneszánsz a szegény kis magyar faluban, a gótika korából. Megnyitotta számunkra a kapuit az ozorai vár. Többek között megtudhattuk, hogy az építtető, ozorai Pipo, azaz Filippo Scolari Firenzéből került Magyarországra egy kereskedő segédjeként 13 éves korában. Képet kaphattunk a 14‐15. századi életről, és kiderült számunkra, miért is voltak rövidek a középkori ágyak, hogy az emberek voltak‐e kicsik, vagy van‐e más logikus magyarázat...
Ezután a rövid kis kitérő után elérkeztünk kirándulásunk utolsó állomására, Simontornyára. Itt a Fried Kastélyszálló tulajdonosai fogadtak minket nagy szeretettel. Bepillantást nyerhettünk a szálló történelmébe, kiderült számunkra, hogy a kastélyt az egész faluszerte köztiszteletben álló Fried család bőrgyárosa építtette, aki ezzel örvendeztette meg feleségét, Gottlieb Margitot egyik házassági évfordulójuk alkalmából. A kastélyt a 2. világháború után államosították, a szocializmus időszakában lakásokká alakították át. A Fried Kastély Szálloda 2005-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A mostani kialakításban a romantika, az elegancia és meglepő módon Vietnám keleti misztikumának az ötvözete dominál. És hogy ne csak a szemet gyönyörködtessék, a keleti ízeket is Magyarországra hozták a szálloda étterme, mely a tradicionális magyar konyha remekei mellett a Vietnám ínyencségeit is megkóstolhatja az ide látogató. És bár a wellness részleget idő hiányában mi nem tudtuk kipróbálni, a kastély parkjának szépsége meggyőzött minket arról, hogy ide érdemes lesz még visszajönnünk.
Simontornyát elhagyva Budapest felé vettük utunkat, ám sajnos nem sikerült teljesen hazaérkeznünk azóta sem, ugyanis szívünk egy része Tolnában maradt. Tolnában, az addig számunkra ismeretlen megyécskében, melyben még a természet az úr. Reméljük, mi több, tervezzük, hogy még visszatérünk.
