Részlet 1980-ban a NIMRÓD Vadászújságban megjelent, Prof. dr. Kőhalmy Tamás tanszékvezető egyetemi tanár /Soproni Egyetem/ (1936-2003) – „In memoriam dr. Nagy Gyula Csaba egyetemi adjunktus” című írásából:
„(…) Nagy Gyula Csaba 1937. április 7-én, Gyöngyössolymoson született. Gyermekkorától a vadászatban nevelkedett. Otthoni környezete ugyanúgy igaz vadásznak nevelte, mint később tanulmányai és munkája. Kittenberger Kálmán a gyereksorban levő Csabának e szavakkal dedikált fényképet „a leendő nagy vadásznak”. És nem tévedett. A vad volt Csaba mindene. Két diplomát szerzett, mint mezőgazdász a vadföldgazdálkodás és vadtakarmányozás szakembere volt, mint erdőmérnök a nagyvad és az erdő együttes szeretetét, együttes gondos kezelését tartotta legfőbb feladatának.
Ahogyan szerette a vadgazdálkodást, ugyanúgy volt a vadászattal is. Hóban-fagyban, esőben-sárban és rekkenő hőségben fáradhatatlan volt. Hihetetlen szívósságú nyomkövető, jó érzékű vadász, parádésan pontos és villámgyors lövő, és ezt az utóbbi tulajdonságát jó néhány versenyen is megcsillogtatta.
Nyáron lett volna tizennégy éve, hogy 1966. augusztus. 22-én, mint lelkes segédoktató tanítani kezdte a soproni egyetem hallgatóit a vadászat gyakorlati tudnivalóira. Nagyszerű elméleti felkészültsége szerencsésen párosult átlagon felüli rajzkészséggel és előadói tehetséggel.
Emellett percek alatt szinte játszva verset írt, zenét komponált. Vagy párját ritkítói előadói tehetségével örvendeztette meg a társaságot. Talán nincs is olyan hangszer, amelyiken ne játszott volna. S mindezt élvezettel, hangulattal, magával ragadó lendülettel tette, különösen, ha tiszta és szép hangját is segítségül hívta a kedvcsináláshoz. Aki csak egyszer is hallotta, nem felejti el. De ilyenkor is a vadászat volt a fő. Saját szerzeményű versére komponálta a magyar vad és magyar erdő szeretetéről, a családját és vadját egyformán szerető és féltő vadászról szóló kedves dalát.
Most már csak Ő tudná megmondani, de biztosan igaz, hogy az utolsó gondolata a családja volt. Hiszen halála előtt néhány perccel még hóvirágot szedett törékeny feleségének és rajongásig szeretett lányának. Gyermekeinek neve is egyetlen, szentnek tartott élethivatását, a vadászatot őrzi. A tizenhét éves Diana és egy évvel fiatalabb Hubertusz neve nem is lehetett volna más, ezt jól tudja mindenki, aki ismerte Nagy Gyula Csabát.
Eljutott álmai földjére, Afrikába. Fél éves tanzániai tartózkodás alatt gazdag lepkegyűjtemény, számos nagyvadtrófea és páratlanul értékes színes fotódokumentáció lett útjának kézzelfogható eredménye. És az élményanyag! Lebilincselő előadással kísért Afrika-vetítései sincsenek többé.
Felfokozott idegi tevékenységgel élő alkat, korán érő és ugyanakkor későbbre sokat tartogató egyéniség volt. Korán érő, mert szakmáját már fiatalon kitűnően ismerte, oktatta. Úgy látszott, hogy most jött volna el életében az elmélyült tudományos munka időszaka. Halála előtt pontosan egy héttel sikerrel tette le doktori szigorlatát. Nem lehetett részese hosszú örömnek, a sors másként rendelkezett. Pedig mennyi minden várt még rá, mennyi tervet, témát kovácsoltunk a hogyan-továbbról csak ezalatt az egy hét alatt. Újra csak előjön bennem a kérdés: talán nem is igaz?
Tisztelő hallgatói jól emlékeznek kedvelt mondására, amikor mélységes felháborodással utasította rendre a vigyázatlan balekot, ha az véletlenül átlépte vadászat végeztével a nyulat vagy fácánok sorát: „A terítéket nem lépjük át Fiam, mert az a vad ravatala, és a ravatal az szent dolog, azt tisztelni kell!”
És most gondolatban itt állunk levett kalappal, lehorgasztott fővel és nagyon nagy tisztelettel a ravatala előtt. Mozgalmas, tartalmas, értékes és színes élete tragikus koraisággal (43 év) ért véget. Emlékét megőrizzük!”
Dr. Nagy Gyula Csaba földi maradványait 1980. február 29-én a gyöngyössolymosi temetőben nagy részvét mellett, vadászhoz méltó ünnepélyes temetéssel helyezték örök nyugalomra.
