Egy Rejtő-regénybe is beillő fordulatos életút - Apt Ödön okl. erdőmérnök, a Herceg Esterházy Gyulaji Hitbizomány erdőgondnokának fordulatokkal teli életútja:
"ÉDESAPÁM, Apt Ödön
Édesapám, Apt Ödön, 1901. január 30-án született Adonyban, aztán Székesfehérvárra kerültek, így apám ott érettségizett a Reál Gimnáziumban. Mérnök akart lenni, de az állatok, növények is nagyon érdekelték, hát magánúton latint is tanult. Színes, élményekben gazdag életét bölcs humorral és meggyőződéssel élvezte kilencven évig. Akkor elszívta utolsó reggeli utáni pipáját, s jól végezvén dolgát, délután csendesen elaludt.
Saját magáról, a családjáról nemigen mesélt, így csak itt-ott elejtett képekből állt össze, amit tudok a fiatalkoráról. Apja is, nagyapja is jól beszélt angolul, úgy tudom, mind a kettő Angliában végezte iskoláinak egy részét. Nagynéném is Angliában tanult. Volt valamelyes birtokuk, amelyet elvitt a hadikölcsön. Mire elült a por a világháború meg Trianon után, bizony nem sok maradt a három fiúgyerek taníttatására. Apám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Azt mondta, nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem hogy ki hogyan állja meg a helyét. Diákkorában futballozott, jobbszélső volt valamelyik városi csapatban. Nehéz elképzelnem futballistaként. Soha életemben nem láttam futni egyetlen lépést sem. Sőt, ha meggondolom, sietni sem láttam soha. A nyári vakációkat nagyanyja családi birtokán töltötte Környe mellett, Erdőtagyoson. Itt bóklászott, bogarászott Pupák nevű házőrző kuvasz barátjával. Nagybátyja, Posztoczky Károly amatőr csillagász volt. Volt egy kis csillagvizsgáló-torony a birtokon, amiben még én is jártam 1949-ben. Apámat minden érdekelte, hát nem csoda, hogy szívesen járt „Tagyosra”. Izgalmas idők voltak ezek, amikor a világon minden csillagász méricskélt és azon vitatkozott, hogy van-e galaxis a heliocentrikus Tejúton kívül, vagy csak különböző ködfoltokból áll az egész. Így a tarokk mesterség tökéletesítése mellett a csillagászatba is belekóstolt nyaranta. A bogárgyűjtés nála a gyerekkorból eredő, életre szóló szenvedély volt. Harmincéves korára összehozta a világ akkoriban egyik legjobb bupresztida gyűjteményét. A British Museum és egy borneói szerzetes volt a két fő cserepartnere. Sok új fajt gyűjtött, és írt le. Egy sincs róla vagy egy családtagról elnevezve. Azt hiszem, tőle ragadt rám az a meggyőződés, hogy a „karrier”, az egyéni pályafutás iránya és mértéke csak ritkán áll egyenes arányban az egyén emberi vagy erkölcsi értékével. A gyűjtemény 1955-ben átkerült a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába, amikor a bátyám Rákosi börtönében ült és pénz kellett ügyvédre.
A háború végén önkéntesként beállt a Vörös Hadseregbe, amikor a csehek bevonultak Felvidékre. Mesélte, előfordult, hogy a szekérlőcsbe vagy saroglyába kapaszkodtak és alva meneteltek. A gulyáságyúkban csak szárított sárgarépát főztek. Más nem volt. Soha többet életében nem volt hajlandó sárgarépa főzeléket enni. Azt tartotta, hogy aki megcukrozza a túrós csuszát, megeszi a sárgarépa-főzeléket, vagy magázza a cigányprímást, attól az embertől óvakodni kell. A főiskolát már Sopronban kezdte a népszavazások idején. Mint balek vett részt a népszavazással járó cécóban. Innen kapta egyik keresztnevét. Úgy hívták, hogy „Keretes Bulek”, alias „Hadubrand”. A mi időnkben a főiskolán még mindenki ismerte, legalább látásból, a félszemű Kresadló Jóska bácsit, aki valami adminisztrációs feladatot teljesített a dékáni hivatalban. Hát apám ott volt, amikor a Jóska bácsi szemét kiverték. Sok volt az osztrák agitátor Sopronban, akik titkos gyűléseket tartottak szimpatizáns poncichter házakban. Egy ilyen gyűlés feloszlatásával voltak megbízva hárman, egy Pelikán nevű pesti detektív, Kresadló József és apám. Megbízható, első kézből való információim alapján a gyűlés megzavarását a jelenlevők nem fogadták egyöntetű szívélyességgel. Tettlegességre került sor. Elég rendes verekedés fejlődött ki. Azt hiszem, erősítés is érkezett. Egy lelkes honpolgár felköltözött egy szekrény tetejére, ahonnan teli dunsztosüvegeket eregetett a tömegbe. A szekrény mellett, az ágy fölött egy nagy beüvegezett Mária-kép lógott a falon. Ezt a képet apám leemelte és a honpolgár fejébe húzta, aki valami csoda folytán nem sérült meg, de moccanni se mert, úgy megcsendesedett, ahogy a hegyes üveglándzsákkal a nyaka körül kinézett a Mária-képből. Nem sokkal azután, kendőbe kötött mérlegsúllyal valaki kiverte Kresadló egyik szemét. Erre Pelikán elővette a pisztolyát és a levegőbe lőtt, amitől kitisztult a helyiség. Kemény, nehéz, vidám, gyönyörű évek lehettek azok ott a főiskolán. Éhes évek. Valamelyik vagány parancsnok révén néhányan részidőben katonáskodtak. Időnként éjszakai őrséget álltak a 48-as laktanyában és ezért vacsorát és reggelit kaptak.
Később Édesapám Buzsákon a Zichy grófnőnél volt részidőben erdész. Innen járt fel a főiskolai előadásokra, meg vizsgázni. Ezért volt 1920-tól 1927-ig a főiskolán. Onnan is jött néhány történet, néprajzi adat. Amikor egy-egy iskolai turnus után visszament a birtokra, a kocsisgazda részletesen tudósította a héten történtekről, mint például: „a krumplit elvermeltük, az iregi határon befejeztük a szántást, levágtunk egy ürüt a konyhára, a méltóságos grófnénak szedettem három kiló „seggvakarót”. Somogyban így hívják a hecsedlit, s nem is ok nélkül. Egyszer karácsonykor az uradalmi legénylakásban darvadoztak, iszogattak ÉDESAPÁM, Apt Ödön Édesapám, Apt Ödön, 1901. január 30-án született Adonyban, aztán Székesfehérvárra kerültek, így apám ott érettségizett a Reál Gimnáziumban. Mérnök akart lenni, de az állatok, növények is nagyon érdekelték, hát magánúton latint is tanult. Színes, élményekben gazdag életét bölcs humorral és meggyőződéssel élvezte kilencven évig. Akkor elszívta utolsó reggeli utáni pipáját, s jól végezvén dolgát, délután csendesen elaludt.
A Kiskúti erdei vasút a gyulaji erdőterületen 1933-ban Erdészeti Lapok CL. évf. 9. szám (2015. szeptember) MÚLT-KOR a gazdatiszttel, a kántortanítóval, meg mit tudom én kivel, amikor már jóval vacsora után leüzent a grófnő, hogy a mérnök urakat elvárja a kápolnába éjféli misére. Na, a mérnök urak meg is jelentek, s felültek a kórusra. A kántor szeretett improvizálni az orgonán, bevezető futamokat játszott. Apám valami ismerős melódiát vélt hallani és elbődült, hogy „szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát”. Csak annyi lett belőle, hogy azután a mérnök urakat nem hívták éjféli misére. Hál’ istennek, az arisztokráciában is volt humor, meg emberség. A főiskolán is voltak vidám napok. Nagy volt a versengés a mérnökhallgatók és a fiatal katonatisztek között. Nagyobb bálok után a két tábor az akkor még meglévő Erzsébet-kerti sörözőben szokott „hígítani”, ami néha késő délelőttig is eltartott. A bál folyamán fellépett vélt vagy valós nézeteltéréseket is itt szokták kiegyenlíteni. Egy alkalommal valamelyik zöldfülű tiszt kardot rántott. Ez persze díszkard volt, nem acél, amit egy öregebb, frontot, hadifogságot megjárt hallgató elkapott, meggörbítette a térdén és úgy adta vissza a csodálkozó fiatalembernek. A meggörbített kard persze nem ment vissza a tokjába, és az egész város egy hétig nevette, ahogy a szegény gyerek kivont karddal kullogott haza, végig a Kossuth Lajos utcán, a délelőtti misére menő lányos családok között. Sok-sok adoma, anekdota lenne híres karakterekről, tanárokról, vizsgákról, esetekről. Ki tudná mindet összeszedni? Lassan, szépen elvesznek, s lesz új nevetnivaló, csak más zamattal. Mint az ötven éve még leírhatatlan eset, amikor az egyik Törökországból jött vendéghallgató segédkezett Sébor professzor úr feleségének. A török kollégák természetesen a kamarásaiktól tanultak magyarul, néha talán kissé túl kollokviális stílusban. Barátunk zsúrra volt hivatalos Séborékhoz, ahol valami hiba lett a gramofonnal. Tűt cseréltek, ezt csináltak, azt csináltak, mindenki segített, nem ment a gramofon. Egyszer csak megszólal a török, hogy „szárni bele Méltóságos Ásszonyom, áthozom áz enyémet”.
Apám vidám fiú volt, de jó tanuló. A növénykórtan volt az egyik erőssége, ezt a szigorlatát hagyta utoljára. Buzsákról jött, s szigorlat előtt a botanikus kertben sétálgatott, ott találkozott Fehér Dániel professzorral, akinél a szigorlat volt. Köszöntek és a professzor megállt. Kérdezte, hogy: „Na, mi járatban van itt, Tisztelt Úr?” Apám mondta, hogy szigorlatozni jött. „Nocsak! És bukott már énnálam a Tisztelt Úr?” Apám mondta, hogy még nem. „Na, majd meglátjuk!”- mondta a professzor. A szigorlaton feladott egy akkoriban aktív tudományos vita tárgyát képező kérdést. Apám jól ismerte a témát. Elmondta, amit az előadáson tanult, és utána mondta, hogy XY svéd tanár szerint pedig ez és ez a helyzet. „Igen?”- mondta Fehér Dániel. „Jegyezze meg Tisztelt Úr, hogy itt Fehér Dániel a professzor, senki más!” Megbuktatta. A következő két évben vagy fél tucatszor próbálkozott apám, mindig megbuktatta. Egy alkalommal Fehér professzor épp Svédországban volt tanulmányúton és Bokor Rezső szigorlatoztatott. Így lett apámból erdőmérnök. Különben később jól megvoltak egymással. Apám szerint Fehér Dánielnek kiváló esze és nagyon jó humora volt. Apám néha szinte félt tőle, ha Pesten, az állomáson találkoztak, mert Fehér Dániel Sopronig ontotta a jobbnál jobb vicceket, úgy, hogy már nem lehetett bírni nevetéssel.
Apám aztán a Herceg Esterházy Hitbizományhoz került Gyulajra erdőgondnokként. Még Kelle Artúr professzor nyugdíjba menetele előtt hívták Sopronba, hogy vegye át a rovartan tanszéket. Megköszönte, és azt mondta, hogy ő erdőmérnök akar lenni, nem tanár. Boldog volt Gyulajon. A család és az erdő volt a mindene, hát mindene megvolt. Jó puskás volt. Sokat kellett, és szeretett is vadászni, de a trófeák sosem érdekelték. Az óbiródi kanászréten levő illetmény legelőjén elrekesztette a patakot, s betelepítette hallal. Hitt a Koránban, ami szerint Allah a horgászattal töltött időt nem számítja bele az életre kijelölt időbe, hát horgászgatott. Garasházától nem messze, egy déli kitettségen feketedióval kísérletezett, ami úgy néz ki, hogy jól bevált. Ezeknek a gyulaji éveknek a végéről olvashatunk a Vice Ernő kollégánk Gyökerek és lombok sorozatban megjelent írásában. Igen, boldog volt Gyulajon. Az emberei szerették, s ő viszont. Innen szeretett volna nyugdíjba menni, de nem úgy lett.
A kommunista rendszerváltás után Gyulajról Szekszárdra helyezték, a dunai ártérbe erdőgondnoknak. Ott vadásztatta József főherceg, Mádi-Kovács professzor, meg Tomcsányi kegyelmes Apt Ödön és fia Horgászat az Óbíródi-tónál (1940-es évek) Erdészeti Lapok CL. évf. 9. szám (2015. szeptember) 289 MÚLT-KOR úr helyett Rákosi Mátyást, meg Tildy Zoltánt. Ott találkozott újra gyerekkori iskola- és vadásztársával, Széchenyi Zsigmonddal. Zsiga bácsi a fiatal Tildy Zoltán vadászvezetője volt akkoriban, s többször meglátogatott bennünket. Aranyos, jó humorú ember volt. Ott volt, amikor a gondnokság Borrév nevű motorcsónakján kivitték a fiatal Tildyt a Dunára, jeges récére vadászni. Tildy megszárnyazott egy récét, azután jártak körbe vagy húsz percig. Valahányszor lövéshez jutott, a réce egy tized másodperccel a lövés előtt lebukott. Tildy már kezdett dühbe gurulni, s ezt mondta,: „Már tizenhat patront ellőttem erre a büdös dögre, ide meg oda. ” Zsiga bácsi a szokott csendes modorában megjegyezte: „Hát, kemény állat a réce.”.
Apám nem lett párttag és az ÁVÓ (ÁVH) piszkálni kezdte, hogy adjon információt a környezetéről, kollégáiról. Szerencsére Pesten, az állomáson találkozott Bokor Rudi bácsival, és elpanaszolta neki, hogy nem hagyják békén. Rudi bácsi azt mondta, hogy éppen rovartanosra van szükségük az ERTI-ben, jöjjön át hozzájuk. Így került Sopronba 1951 tavaszán. A Rákosi-kor legsötétebbjét éltük, de Sopronban nem látszott olyan keménynek a sztálinizmus, mint Szekszárdon volt. Édesapámnak meggyőződése volt, hogy „az erdővel nem lehet bűvészmutatványokat produkálni”. Tisztában volt a negyedik dimenzió fontosságával a természeti folyamatok egyenletében, de lelkiismeretes ember lévén teljes odaadással végezte a permetezési kísérleteket, vizsgálatokat. Későbbi életében, amikor valaki megjegyezte, milyen jól bírja az éveket, azt mondta, hogy az ő szervezete úgy át van itatva HCH-val és DDT-vel, hogy neki semmi sem árt. Én azt hiszem, hogy a jó szekszádi bor is közrejátszott valamelyest. Öt évet töltött az ERTI-ben. Letette a kandidátusi vizsgát. Amikor az akadémiáról kérdezősködtek a tudományos munkásságáról, Igmándy Zoltán többek közt azt mondta, hogy ha többet akarnak tudni, kérdezzék meg a British Múzeumot. Rábanickre járt horgászni, Partos Tóni, aliasz Pipó és Witt Lajos bácsi voltak a tarokkpartnerei, az én balekbálomat délelőtt tíz körül együtt fejeztük be a Neher tanszéken. Aztán megjött a forradalom. Tudjuk, hogy mi történt. Apám nem akart otthonról eljönni, de úgy adódott, hogy el kellett jöjjön. Ausztriában herceg Esterházy Pál töretlen nyugdíj jogosultsággal mint rangidős alkalmazottat vette vissza, és Lakompachba nevezte ki erdőmesternek. Otthontól néhány tíz kilométernyire, végleges nyugdíjas állás, biztos európai jövő. Ott kérte meg a főiskola, hogy jöjjön ki Kanadába rovartant és erdővédelmet tanítani. Kijött. A lakompach-i állást Perlaki Feri bátyám vette át. Józan eszű ember lévén alapos gyakorlati tudással, jó tanár lett.
Amikor 1961-ben megszűnt a vancouveri Sopron fakultás, állás nélkül maradt. Egy hamis ígéret alapján lekerült Dél-Amerikába. Majd egy évig kosztért és lakásért vigyáztak Anyámmal Európába hazalátogató gazdagok – főleg németek – lakására. Közben megtanult spanyolul, és bekerült az Integral nevű mérnöki vállalat tervezőosztályára. Egy évet tanított spanyolul erdővédelmet Kelet-Venezuelában, a jusepini egyetemen, utána visszament az Integralhoz utat tervezni. Régi gyerekkori álma teljesült azzal, hogy az Orinoco deltájában bogarat gyűjtött. Az élet csúnya tréfája volt, hogy Kolumbiába visszajövet, a cucutai repülőtéren ellopták egyik bőröndjüket. A bőröndben nem volt más, mint a kereszt, amivel annak idején megesküdtek, meg az Orinoco-deltabeli bogárgyűjtemény. A tolvajnak semmi haszna nem volt. A veszteség pótolhatatlan. Nyugdíja nem volt. Elmúlt 66 éves, amikor Adamovich Cinke felvette a tanszékére műszerkarbantartó, szertáros és általános fogdmeg címen. Így került vissza Vancouverbe. A matematika mindig érdekelte, hát szabad idejében kidolgozott egy leegyszerűsített módszert a hátrametszésre. Ez akkoriban történt, amikor az új műszerekkel a merevnek hitt földkéreg szinte erratikus mozgásait centiméter pontossággal lehetett mérni egyik hegycsúcstól a másikig. Hetvenkét éves korában végleg „nyugdíjba” ment. Átköltözött Viktóriába, ahol a kanadai öregségi segélyből még tizennyolc év horgászgatás, vadászgatás, gyümölcsfaoltás, és pipázgatás után, 1990. november 30-án estefelé szépen elaludt.
Hamvait Édesanyáméval együtt a gyulaji erdőben, tán száz méterre a Pári út végétől szórtuk szét a tölgyesben. Végre Otthon van!"
Apt Kamill okleveles erdőmérnök
Erdészeti Lapok CL. évf. 9. szám (2015. szeptember)
