Ki gondolná, hogy egy vaddisznó hajtás közepén, egy rövid pihenő alatt, a költői talentum ilyen szépen tud megnyilvánulni. Hogy, hogyan született maga a vers?Maga a költő, Pavelka Zsolt nyilatkozik erről:
A kidőlt fenyő - Egy fa hangja
Egy dombgerinc, az Adorjáni tető,
Egy kidőlt, hosszú törzsű fenyő,
Megélt vagy ötven évet,
Te fenyő, egy idős vagy vélem.
Meséld el nekem te fenyő,
Milyen az erdőben ötven esztendő,
Biztosan láttál sok mindent, szépet,
Hisz éltél ötven nyáron, s télen.
Csemeték közt te voltál az első?
Akkor még nagyobb volt az erdő?
Hallgatlak én, csak mondjad szépen,
Megértem én, suttogd nékem.
Ez a beszéd nem fellengző,
Van, ki érti, mit mesél az erdő,
Közel áll hozzám a természet,
Hisz nap, mint nap, ebben élek.
Észreveszem, hogy sok ágad nőtt,
Hosszú egyenes, s egy két tekergős,
Raktak e madarak fészket,
A zöld levek tűs rejtekében?
Hogy milyen volt a régi erdő,
Hát kicsi volt a sok fenyő,
Én ezen most jót nevetek,
Ettől egyben jó kedvem lett.
Évről évre nagyobb lett az erdő,
Nőttünk, erősödött a sok fenyő,
Nem kellettünk szentestére,
A szobákba nem fértünk be.
Megijedtem, ha egy gép pöfögött,
Még a vad is nagyot szökött,
Azt a szálast, azt ott mindet!
De meghagyták a zöld fenyőket.
Ha az őszi, színes idő eljött,
Tudod, mikor az agancsos bőgött,
Láttam ünőt, szép tehenet,
Terelgetett háremeket.
Büszkén néztem a zivatar felhőt,
Mert gyökerem a földben erős,
S kérges törzsem hosszú, kerek,
Mit neki tomboló fergeteg.
Képzeld, néha sok ember jött,
Nem volt vihar, sokat dörgött,
Hajladoztam csak meredten,
S hamarosan újra csend lett.
Nem messze sózó, és vad etető,
Volt mindig vadat etető,
S másik irányban a hegyek,
Jól elláttam messzire.
Éveken át kevés volt az eső,
A napsugara viszont égető,
Akkor szakadt meg a gyökerem,
Rémület futott át szálfa törzsemen.
Éreztem, hogy itt az idő,
Hamarosan az enyészet jő,
Ferdén álltam még sok hetet,
Mire elszállt az utolsó lehelet.
A törzsem nagy robajjal dőlt,
Nagyon sok ág akkor letört,
Azóta csak itt fekszem,
Évek óta csendesen.
Nem lett véged te fenyő,
Ez nem egy fatemető,
Fa bogarak járják törzsed,
S hangyavár lett gyökered.
Még hosszú ideig telik az idő,
Sok tavasz, hó, nyár és eső,
Még itt fekszel az út mellet,
Átalakuló, csodaszép természet.
Majd alkalmanként eljövök,
Rád nézek, és köszönök,
Törzsed már szép sima lett,
Látod most is itt pihenek.
Nem tudni mit hoz a jövő,
Azt kívánom, nőjön mindig fenyő,
Legyen egy fának története,
S azt valaki, hallja majd meg.
