Aranyló Ősz
Aranylik, őszül már a nyíres is hallgat
S a szomorúan messze húzó darvak
A levélnyelven suttogó ligetek.
Nem intenek már vissza senkinek.
Miért intenének? Száz úton csatangol
Az ember az elmenőre gondol
Az ember megtér, s útra kél megint,
A kerek tükörbe a hold is beletekint.
Állok egymagamba ősz tarolta réten
A volt ifjúságom tájait idézem
Elring a széllel a daru csapat
De sajnálom azt ami otthon maradt.
Úgy sajnálom a sok szerte gurult évet
Kinn őszi berkenyék máglyái égtek
A lelkembe nyíló virágfürtjeit
De fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok színes bóbitája
Mint vetkőző fa lombjait dobálja
Csak sárgulnak, de élnek a füvek
Bágyadt szavakat ejtek s pergetek.
S ha szavaimat az idő elnémítette
Mondjátok .....így ...elhallgatott örökre.
Lám, lesz belőlük száraz garmada
Az arany nyíres szép levél szava.
Eszenyi Margit saját írású verse
2014. augusztus 22.
